Masszázs- és manuálterápia történelem

Az emberek már ősidők óta alkalmazták önmagukon a masszázst, ösztönösen nyomkodva, gyúrva fájós testrészeiket. Később tudatosan is kezdték művelni, és alkalmazása ma már megtalálható a primitív és a kulturális népeknél egyaránt. Papirusztekercsek, feliratok és festmények is tanúsítják, hogy az ókori egyiptomiak a betegségek és sebek gyógyítására is alkalmazták. A masszázs első leírását egy ie. 2700 táján keletkezett könyvben találhatjuk:

“A reggeli ébredés után, amikor a vér lassan áramlik és az ember ki van pihenve, a tenyérrel való simogatással elhárítható a megfázás, a szervek rugalmasak maradnak és a bajok megelőzhetők.”

A tudomány mai állása szerint a legrégebbi masszázsról szóló kínai feljegyzés Kong Fu-tól származik ie. 2700-ból. A masszázst orvos-papok végezték, és a test aktív és passzív tornájával (Tai Chi) kombinálták. Ebből ered az akupresszúra (ujjnyomásos pont masszázs) tudománya is, ami valójában az akupunktúra egyszerűsített változata. Egyesek szerint Kínából ered a thai masszázs is, melyet különleges kimozgatási technikája jellemez. A mai japán shiatsu csupán hasonlít a kínai módszerekhez; energia áramoltatási alapjai közel azonosak, de nyomáspontjai eltérőek. Japán eredetű a már hazánkban is ismert yumeiho masszázs is.

Indiában a masszázsnak régi hagyománya van, egészségügyi, és rituális célból is végezték. Az Ajurvéda szerinti gyógykezelés elmaradhatatlan részét képezi. Ez a kezelési mód ie. 1800 táján keletkezett. Abból áll, hogy gyógyfüveket, illatos növényi kivonatokat és olajokat dörzsöltek a bőrbe. A test lágy részeit dörzsölték, nyomkodták vagy gyúrták.

Az arcon kezdték, a törzsön folytatták, és a végtagokkal fejezték be. A végtagokon a széli részek felé végezték a műveleteket, mintha ki akarták volna nyomni a gonoszt a testből. Még ma is szinte mindenki ért hozzá. Az anyák masszírozzák kisbabáikat, és később a gyermekek is megtanulják ugyanazon kézmozdulatoknak szüleiken való gyakorlását.

A kelet más ősi népei, az egyiptomiak, asszírok, babilóniaiak, médek és a perzsák gyógykezelésként alkalmazták a masszázst, főleg a sebesült katonák gyógyítására. San Herib asszír király udvarából származó alabástrom relief is masszázs manipulációt ábrázol. A zsidók kultikus szent könyvei sok egészségügyi rendszabályt írtak elő a hívők számára, külön utalással a masszázs alkalmazására.

A görög–római kultúrában az orvosoknak érteniük kellett a masszázshoz. Hippokratész (ie. 460-377) az ókor legnagyobb orvosa, Herodikosz-tól (ie. 482-347) tanulta a masszázs módszereit, és az Officina Medici c. munkájában foglalkozik ezzel a témakörrel.

Galenus (isz. 131-201) Tripsis c. művében javallatokat és utasításokat közölt a masszázs fogásaival kapcsolatban. A masszázsmódszereket három csoportra osztotta: kemény, közepes és gyenge, majd a következőket írta:

“Javaslom a kezek simogató és körkörös mozgásának sokféle végzését, hogy lehetőleg minden izomrost mindenféle irányba elmozduljon”

Ismerteti ezen kívül a gladiátorok küzdelem előtti és utáni masszázsát is:

“Megkenik őket olajjal, és addig dörzsölik a testüket, amíg az vörös nem lesz”.

A görög származású Oribasius Aszklepiosz (ie. 128-56) orvos a római udvarban Julianus császárnál a sportolók (gladiátorok) masszírozásával foglalkozott, és enciklopédikus munkájában összefoglalta máig is érvényes észrevételeit, javaslatait és gyakorlatát. Julius Caesart idegzsábája miatt naponta masszírozták. Plinius római író olyan nagyra becsülte masszőrjét és annyira hálás volt neki, hogy a római császárt megkérte, részesítse a legnagyobb kegyben, és adja meg neki a római polgárjogot.

Celsius a legnagyobb római orvosok egyike reumás betegek és sérült katonák kezelésére használta a masszázst. Az impérium nagy városaiban főleg termákban (meleg fürdőkben) és közfürdőkben alkalmazták.

Avicenna (isz. 980-1037) arab orvos, az Orvosi Törvények Könyvében részletesen ismerteti többek között a masszázst, valamint a hidroterápiával és a dietikával összekapcsolt masszázsformákat.

A reneszánsz korabeli mester, Hyeronimus Mercurialis (isz. 1530-1606) Velencében írt “De Arte Gymnastica” c. művében leírta a testgyakorlatok, fürdők és a masszázs együttes alkalmazásának módszereit és jótékony hatásukat.

Pehr Henrik Ling (1776 -1839) stockholmi svéd vívómester és tornatanár behatóan foglalkozott a torna és a masszázs rendszerével. Ismertette a masszázs technikáját, hatásait és javallatait (Innen ered a “svéd masszázs” elnevezés). A XIX. században a német Mosengeil és a holland Metzger (Ling tanítványa) összegyűjtötték az addigi tapasztalatokat, és 1867-ben egy könyvet adtak ki a masszázsról, ami komoly összefoglaló munka volt. Finnországban is kialakult egy sajátos, egyszerű, regeneráló, frissítő, gyógyító módszer a finn masszázs, szauna kultúrával ötvözve.

Cook (XVIII. sz.) írásai arról tudósítanak bennünket, hogy Ausztráliában és tahiti szigetén az őslakosok dörzsöléssel enyhítették a fáradtságot, Jáva szigetén pedig egy speciális masszázstechnikát fogamzásgátlásra használtak (a méhet állítólag mesterségesen hátra hajlították; a fogamzó képesség visszaállítható volt a méh visszahajlításával). 1779-es beszámolója szerint fájdalmas isiászából az után gyógyult meg, hogy tizenkét tahitii nő a feje búbjától a talpáig alaposan megmasszírozta.

Sir George Simpson 1895-ben megjelent Voyage around the World (Utazás a világ körül) c. útleírásában a Sandwich-szigetek lakóiról ezeket írta:

“Szinte mindennap, sőt szinte óránként telezabálják magukat anélkül, hogy bármiféle testmozgást végeznének; azonban az a szokásuk, hogy lakoma után, és ahányszor csak alkalmuk van rá, dörzsöléssel (masszírozással) javítják a vérkeringésüket és emésztésüket, anélkül hogy ez kimerítené vagy kifárasztaná őket.”

Gustav Zander (1835 -1920) mechanikus gépeket szerkesztett a masszázs és a torna céljaira. A svéd masszázsnak számos más neves követője is volt, mint pl. a francia Velpeau, Stapfer, az angol Mennel, valamint az orosz Berling és Pauli. Mosengeil vetette fel először a mechanikus hatásokon kívül az idegrendszeri hatások lehetőségét. Kirchenberg 1926-ban megjelent könyve után már a speciális masszázsfajták fejlesztésén dolgoztak.

A XX. sz. első évtizedeiben a klasszikus masszázs mellett kialakultak a speciális masszázsfajták is. Sir Henry Head és Sir Yames Mackenzie az idegreflektorikus összefüggéseket is kihasználták. 1898-ban Head rájött, hogy a belső szervek megbetegedéseinél a bőrfelület bizonyos helyein érzékeny zónák alakulnak ki. A technika reneszánszát 1913-tól éli: Ekkor kezdte alkalmazni egy amerikai fül-orr-gégész, William Fitzgerald, aki zónaterápiának nevezte el. Ezeket a felismert szegmentális összefüggéseket 1917-ben Mackenzie továbbfejlesztette és bebizonyította, hogy a megbetegedett belső szervekhez tartozó szegmentum izomzatában tónusfokozódás és túlérzékenység lép fel. Ezt először diagnosztizáláshoz használták, majd később kiderült, hogy fordított irányban is működik (a zónák ingerlésével hatni lehet a belső szervekre) és terápiás célokra is felhasználható. A szegmentzónás összefüggéseken alapuló masszázseljárásokat reflexzóna masszázsnak nevezték el. 1952-ben Drs. Shebrak Glaser és Dalicho továbbfejlesztették ezt a technikát, majd összefoglalták a szegmentmasszázs elméletét és gyakorlatát.

1929-ben Elizabeth Dicke freiburgi német gyógytornász saját problémáin és tapasztalatain keresztül jutott az általa megfogalmazott és gyakorlott kötőszöveti masszázshoz.

Hazánkban Mátyás király udvarában ún. dögönyözők végeztek masszázshoz hasonló módszeres gyakorlatokat. A török megszállás idején terjedt el a fürdő kultúra, és vele együtt a masszázs gyakorlata is. A fürdőmesterek folytatták tovább művelését, majd a pozitív német – osztrák behatásra nálunk is tudományos szintre emelték e kezelési módszert.

Az említett ismereteken kívül rengeteg fajta masszázs létezik a világon. Mindegyiknek vannak fizikai, és mentális hatásai, melyek építőek. Céljuk a testi-lelki-szellemi harmónia elérése, ezáltal egy boldog, egészséges életmód folytatása.

A csontkovácsolásnak is hasonlóan régre nyúlnak vissza a gyökerei.

Az orvosi kezelésekrõl szóló legrégibb, máig is ismert feljegyzések a Krisztus elõtti 3000.év idõszakából származnak. Már itt is találunk feljegyzéseket az emberi mozgásszervek manuális kezeléseirõl. A késõbbiekben Hippokratész, Kitiumi Apollonius, és Galen már a gerincoszlop olyan nyújtásáról ír, melynek során a kezek és lábak segítségével egyfajta nyomásterápiát alkalmaztak.

A 19. század vége felé a kiropraktika történetében több irányzat fejlõdik ki, amelyek a gerincoszlop manipulációjával foglalkoznak, a test különbözõ pontjain jelentkezõ fájdalmak –különösképp a fejfájás- megszûntetése érdekében. A svájci orvos Otto Nageli egy ilyen irányzatot határozott meg, melynek módszerét 1899-ben publikálták „Idegi panaszok és idegi fájdalmak-kezelésük és gyógyításuk manuálterápia által”. Nageli feltételezte, hogy ezen speciális kézfogások segítségével a gerincoszlop területén elsõsorban a vérbõség javul. Módszerét többnyire fejfájások kezelésére használták.

Egy másik irányzat Amerikában keletkezett, ahol Andrew Taylor Still (1830-1917) megállapította az Oszteopátia tanát. Ez volt az eredete a mai manualterápia kifejlõdésének, Still maga is migrénes fejfájástól szenvedett tíz éves kora óta. Egyszer aztán ráeszmélt, hogy az sokat segít, ha a tarkójával egy olyan lasszóra fekszik, amely két fa közé van rögzítve, és közel a talaj felett függ. Orvostudományi tanulmányokat végzett, és érdeklõdését teljes mértékben a gerincoszlop zavarai, és ennek az emberi egészségre gyakorolt hatásai közötti összefüggések felé irányította. 1984-ben megalapította a „The American School of Osteopathy”-t. Az általa ajánlott kifinomult manuális vizsgálati és kezelési módszerek a mai napig az alapját képezik a tudományos beállítottságú manuális gyógyászatnak.

Ezzel párhuzamosan (ismét Amerikában), kifejlõdött egy gyógyászmozgalom, amelyet egy David D. Palmer nevû szatócs hívott életre, és a manuálterápiás kezeléseket Kiropraxis megjelöléssel végezte. Õk elzárkóztak az oszteopátiától és a klasszikus orvoslástól. Saját elméleteket dolgoztak ki a gerincoszlop-elmozdulások, és a legkülönbözõbb fajta megbetegedések közötti összefüggésekre, valamint a kezelési módszereik hatásmechanizmusára.

Az ezen képzési irányzatot képviselõ Laienkiropraktorok Európába jöttek, itt a saját kezelési módjaikkal dolgoztak, és elméleteiket is képviselték.

Az 1970-es években Németországban létrejött a (természet)gyógyászok hivatásképe, ám ennek keretében olyan nem egységes képzési tanmenetek jöttek létre, melyek különbözõ megfontolásokhoz, feltételezésekhez igazodtak, és teret engedtek az újításoknak, valamint számottevõ javulást idéztek elõ a kézfogások technikáiban. Így jött létre pl. a Kiropraktika-Osteopátia-Neurálterápia Munkaközösség, az ACON. Mégpedig azzal a céllal, hogy egy orvostudományilag megalapozott, és technikailag tovább optimalizált kiropraktikát fejlesszen ki és oktasson.

A „klasszikus orvostudományi” területen az 1950-es években számos különbözõ orvosi manuális medicina társaság megalapítása után (különösen Németországban, Ausztriában, és Svájcban) kifejlesztettek egy olyan ideológiai modellt, amely a neurofiziológiai kutatási eredményeket alapul véve a mi egyetemi elvárásainknak, igényeinknek is megfelelt. Német nyelvterületen elõször 1973-ban adtak ki (egyetemi) elõadói megbízást manuális gyógyászatra a neurológia keretén belül Ausztriában. Németország is követte a példát, itt az ortopédia keretei közé sorolták be a manuális gyógyászatot. A teljes akadémiai integráció a német nyelvterületen 1982 és 1984 között következett be két ausztriai orvos (Dr. med. Manfred Edre, és Prof. Dr. med. Hans Tilscher) révén. Amerikában ekkor már egy egész sor olyan egyetemet elismertek amelyek Dr. Still munkáját alapul véve specializálódtak, és kitûnõ képzést folytattak.

Schmidt Péter  |  telefon: +36(30) 829 29 25  |  e-mail: schmidtpeterattila@gmail.com   |  Budapest, Pest megye, Fejér megye | web:JugITer